Mielőtt elkezdeném leírni a kijutásom igencsak hosszú történetét, szeretném megköszönni mindenkinek a meglepetésbulit, aki ott volt annak azért, aki szervezte annak azért, aki pedig egész nap furikázott, annak azért.
Szombat este indultam otthonról, az egész nap a várakozás jegyében telt. Vártam hogy elinduljak, nagyon. Délután fél öt körül indultunk otthonról, nem volt vészes, kivéve azt, amikor kiléptünk a kapun, és realizáltam, hogy elég soká látom újra a Pejkó utcát. A másik necces pillanat pedig az volt, amikor becsekkoltam a reptéren, mikor átléptem a kapun rájöttem, hogy nincs innen nincs visszaút.
Az útvonalam Budapest-London-Hongkong-Sydney volt. Eredetileg. A londoni gép késett egy órát, valami technikai hiba miatt, így persze nem sikerült elérnem a Hongkongi gépet, úgyhogy ott voltam Londonban este fél 12-kor, és a gép amire áttettek 22 órával később indult. Szerencsére nem voltam egyedül, ott volt velem Fitz, a milliárdos amcsi hoteltulajdonos, aki szintén Hongkongba tartott Londonból, és szintén lekéste a gépet. A British Airwaystől kaptunk mindketten egy szobát a közelben, méghozzá egy négy csillagos Radisson hotelben, ami egész jó volt, bár szívesebben lettem volna úton Hongkong felé. Másnap Fitz elment reggel, mert szerzett jegyet egy korábbi gépre. Mivel nekem volt 9 eltöltendő órám Londonban, bementem várostnézni, úgyse jártam még ott. Bejártam nagyjából az egész várost, gyönyörű csak rengeteg a turista. Este visszamentem a reptérre, és innentől kezdve zökkenőmentes volt az utazásom Sydneyig, és nem is volt olyan vészes az a 22 óra repülés mint amilyennek gondoltam.
Sydneyben persze újabb megpróbáltatások vártak. Először kiderült, hogy a bőröndöm eltűnt, és gyakorlatilag fingjuk sincs, hogy hol lehet, úgyhogy ha megtudom a lakcímem, akkor hívjam fel őket, és kb. 1 héten belül kiküldik... ezt már sikerült megoldanom, állítólag holnapra meg is jön a táska.
A másik a kijáratnál volt, ahol elvileg vártak rám. Gyakorlatilag senki nem volt ott, 1,5 órát vártam, utána felhívtam az emergency numbert, ahol közölték, hogy "ja... te ma jöttél? Azthittük később érsz ide, de nem baj, 20p és ott az ember." Újabb 1 óra várakozás jött, már kezdtem nagyon ingerült lenni, valószínűleg azért is, mert ekkora már 25 órája nem aludtam. Állt mellettem végig egy pasi, amíg vártam, ő is nagyon ideges volt, várt valakit. A telefonban azt mondták neki, hogy egy ázsiai srácot keressen, kék mappával, nem beszél Angolul, és Benc-nek hívják. Igen, ez én voltam. Mi is rájöttünk 1 óra álldogálás után.
De innentől kezdve minden nagyon jól alakult. Kezdve azzal, hogy a csávó egy full-extrás 7-es BMW-vel hozott el a reptérről, végig TV-t néztem a hátsó ülésen.
Megérkeztünk a családhoz, pontosabban az apukához és a kislányhoz, mert a család többi tagja épp Európában utazgat, jövő héten jönnek meg.
Az apuka nagyon jófej, nagyon rendes volt, már van bankkártyám, helyi számom, school uniformom, és láttam a tengert is, hála neki meg a tesójának.
A suli kicsit para, nagyonnagyon strict. Egyenruha, fekete bőrcipő, minden este kötelező 2,5 óra otthoni tanulás, és egy 30 oldalas házirend. Remélem csak meg akarták mutatni, hogy milyen kemények, és a valóság nem ilyen lesz. Holnap lesz az első napom, majd kiderül.
Hát első körben ennyit, mennem kell kerti BBQ sütésre.:)
